Amikor elkezdtünk szakmailag ismerkedni, más-más pillanatban ért bennünket a felismerés azzal kapcsolatban, hogy jól kiegészítjük egymást. 
Izabella egy vezetői konzultáción döbbent rá arra, hogy "ahogy ketten ültünk ott, miközben a mélyben megjelenő mintákról, érzésekről és szükségletekről beszéltem, Eszter egy finoman megfogalmazott, mégis kristálytiszta visszajelzéssel mutatott rá a vezető elakadására. Ekkor világossá vált, hogy együtt sokkal teljesebb képet tartunk, mint külön-külön. Mintha két külön fókusz élesítette volna egyszerre ugyanazt a helyzetet: a mélység megélése és megérzése találkozott a távlati nézőpontból megfogalmazott könnyedséggel."

 

Eszternek a Team Coach képzésünk tanulócsoportjában érkezett meg a felismerés: „Azt éreztem, hogy mentálisan szikrázom. Megjelent a ‘vívótársam’, de nem abban az értelemben, hogy vitázni kell valamelyikünk igazáról. Hanem abban, hogy ugyanarról a jelenségről két külön nyelven, két külön irányból tudunk gondolkodni — és ettől egyszerűen több lesz a világ.”

 

A közös munkánk messze nem az egyformáságból született. Hanem abból, hogy ugyanarra a jelenségre két másik perspektívát hozunk, és ezek egymásmellettiségéből egy kompexebb minőség jön létre.

A közös ritmusunk – intenzív, hullámzó és mégis biztonságos

Abban, ahogy az elmúlt években a Team Compass megalkotásán, csiszolásán, elemzésén és gazdagítáésán dolgoztunk, nyilvánvaló vált, hogy a ritmusunk egyszerre strukturált és spontán.
Egyszerre vagyunk képesek mélyen kapcsolódni és előre menni.

Vannak időszakok, amikor napokig sodor az inspiráció, és vannak hetek, amikor egyikünk lassabb, a másikunk épp lendületben van — és mégis összerendeződünk.

 

Eszter szerint „Iza hozza a struktúrát, amibe én bele tudom önteni a spontán adódó energiáimat. Olyan a működésünk, mint két síléc: nem ugyanakkor, nem ugyanott és nem ugyanúgy mozdulunk, de együtt tartjuk az irányt. Nem várjuk el egymástól, hogy egyszerre legyünk gyorsak, hanem bízunk abban, hogy mindketten visszük a saját részünket — és ez mindig kiegyenlítődik.”

Máskor Eszter hozza az ostort, és segít abban, hogy Izabella fókusza visszataláljon a közös projektbe. Ez a „síléc-ritmus” az egyik legfontosabb közös alapunk: tudjuk, hogy a haladás nem mindig szimmetrikus, de mindig közös. Ha bármiben elbizonytalanodunk, mert nagy a lemaradás, becsekkolunk újból és újból a kapcsolati térbe és az érzelmi térbe, és megnézzük, kimondjuk, hogy éppen hogyan viszonyolunk a közös munkához.

Miben egészítjük ki egymást – két világ egyensúlya

Idővel nagyon tisztán kirajzolódott, ki mit hoz a térbe. Nem szerepek, nem kiosztott hatáskörök — inkább természetes és tanult, tudatosított működésmódok.

Izabella hozza a rendszerlátást, a gyors mintázatfelismerést, a szervezetfejlesztési struktúrákat, és azt a mély érzelmi szókincset, amely sokszor megnevezhetővé teszi azt is, ami addig csak feszültségként volt jelen.

Eszter hozza az itt és most jelenlétét: a test finom jelzéseinek kihangosítását, a dinamika intuitív érzékelését, a játékosságot, és azt a puha, mégis nagyon pontos energiát, amely képes megnyugtatni akár egy túlfeszült csapatot is.

A szégyen és sebezhetőség iránti érzékenységünk gyakran nyit meg olyan tereket, ahol könnyebb kimondani a nehéz mondatokat.

Sokszor nem ugyanarra teszünk fókuszt — és épp ezért lesz a tér teljes.

Amikor a különbség erővé válik

A kezdetekkor voltak köztünk éles helyzetek. Olyan mondatok, amelyek fájtak, vagy túl soknak tűntek a másiktól.
Olyan visszajelzések, amelyek túl hirtelen, túl nyers igazságokat hoztak.

Egyéni terápiáink és önmunkánk is megtámogatta azt, hogy ezeket a visszajelzéseket egy megtartott énállapotból tudjuk fogadni. A köztünk lévő bizalom pedig segített konstruktívan hallani a másik mondandóját. Megtanultunk ezekben a pillanatokban lelassítani. Egymáshoz.

Így született az a tapasztalat, hogy amikor kimondjuk azt, ami van, gyorsabban oldódik a feszültség és nő a hatékonyság.

 

Eszter ezt így fogalmazza:

„Korábban ijesztő volt, ha valami túl élesen hangzott. Ma már tudom: ezek a mondatok nem szétszednek, hanem felszabadítanak. Nem ülünk sokáig a feszültségben. Átmegyünk rajta, és utána sokkal több kapacitásunk marad arra, amiért valójában dolgozunk: a csapatok életének könnyítésére.”

A különbségeinkből a szakmai és emberi bizalom és tisztelet segített erőt formálni: nem tompítjuk ki, hanem használjuk a különféle megközelítésünket.

A működési mintázatunk – amit a csapatok is észrevesznek

A legtöbb csapat, aki velünk dolgozik, valami ilyesmit fogalmaz meg: tiszta közlésekkel és szándékkal vagytok jelen és jól átlátjátok a teret.

Az egyik ügyfelünk így öntötte szavakba a tapasztalatát:

Eszter rátermetten és agilisen, Izabella pedig intellektuálisan és végtelen nyugalommal támogatott minket a munka során. Nagyon jó párost alkotnak, akik végig nagy odafigyeléssel, de mégis határozottan vezettek minket és ahol kellett, brutális őszinteséggel jeleztek vissza a működésünkről.

Ezt nem szerepből csináljuk. Hanem mert számunkra a párbeszéd és a reflexió kultúrája működésmód. Nálunk a párbeszéd nem opció, hanem alap. Beleértve a nehéz mondatokat is. Megállunk, ránézünk, megbeszéljük. Ez nem visszahúz, hanem felszabadít. És ettől lesz biztonságos a közös tér. A csapatok ezért mondják azt, hogy „élőben is tanítotok” — mert amit tőlünk kapnak, azt mi egymással is gyakoroljuk.

A pszichológiai biztonság kettőnk között

A pszichológiai biztonság nem egy állapot, hanem munka.
Építjük, megtartjuk, újra és újra ráhangolódunk.

Kimondjuk a dilemmáinkat.
Egyeztetünk a csapat előtt is, mert hisszük, hogy a transzparencia nem gyengít, hanem tart.
Néha segítséget kérünk egymástól:

„figyelsz rám?”

„bejöhetek egy észrevétellel?”

"átvehetem egy pillanatra a fókuszt?”

"te mit lástz most a térben?"

"konzultáljunk"

A pszichológiai biztonság számunkra ott kezdődik, hogy először magunkra nézünk egyénileg. Megnézzük, mi mozdul belül. Aztán jelzünk. Így alakul ki a valódi én-üzenet.

Néha pedig a TE-üzenet, amikor "metetjük" egymás E-betűjét, ahogy az MBTI kérdőívben tematizált extravertáltság nyomán az elismerésszükségletünket hívjuk. És ezt köztünk rendben van kérni is, mert tudjuk, hogy a megerősítés életadó, mint a víz a növénynek. 

Ez a fajta kölcsönös figyelem lett az egyik legnagyobb erőnk.

Hogyan döntünk – és miért működik?

A döntések ritkán születnek meg első körben.
Mindig megelőzi őket párbeszéd, megértés, nézőpontvadászat.

Eszter gyorsabban mozdulna, könnyebben mondja azt, hogy „jó lesz ez így is”.
Iza tovább marad a döntés körüli bizonytalanság terében:
„Várjunk egy pillanatot… ez még nem kerek. Nézzük meg más szemszögből.”

A kettőnk különbsége itt válik a legláthatóbbá — és egyben erőforrássá.
 

Mert a végén mindig olyan döntés születik, amelyben mindketten benne vagyunk,
és amely mögött ott áll a legfontosabb közös alapunk:

a bizalom abban, hogy mindketten szakmaiságunk legjavából jót akarunk – a csapatoknak és egymásnak is.

A közös működésünk összegzése

Ha egy mondatban kellene elmondani, mi a kettőnk közös működésének lényege, akkor talán ez lenne:

Képesek vagyunk egyszerre tartani a kapcsolatot és az irányt.
Egymás különbözőségeire nem veszélyként, hanem támpontként tekintünk.
És ez az, amit a csapatok is megtapasztalnak velünk.

Pont úgy, ahogyan a Team Compass is abból született, hogy két külön nézőpont nem összeütközött — sem egymással, sem a legjelentősebb mai szakemberek gondolataival,
hanem integrációs tér nyílt, ahol egymást gazdagítva egy letisztult rendszert hoztak létre.