Sokszor szinonímaként használjuk őket, de a rossz hír az, hogy ez nem helyes. Szervezetfejlesztési és szervezetpszichológiai szempontból mást jelentenek - nyelvileg és működési szempontok alapján egyaránt.

A modern csapatok hatékonyságához szükséges legfőbb hozzávalókon túl a csapatdiagnosztika lehetőségeiről beszélgettünk januári workshopunkon a résztvevőkkel. Egyikük azt írta, hogy "Olyan diagnosztikai eszközt ismertem meg, ami iránytű lehet nekem: egyrészről látom azt, hogy mivel érdemes kezdeni a fejlesztést, másrészt nagyon jó alap és segítség a beszélgetés elindítására, illetve az észrevételeim alátámasztására."

Van egy jelenség, amit gyakran megfigyelhetünk csapatoknál, fejlesztő szakemberként legalább is gyakran szembejön: az önazonosság és az odatartozás feszültsége. Az alábbi történetet tanmeseként hozom ide. Velem történt. Egy négynapos buddhista elvonuláson jártam, ahol naponta többször is mantráztunk. Az "Om mani padme hum" éneklésekor a tanítónk gyönyörű mély rezgő hangja csodásan betöltötte a teret. Szerettem az OM mély hangzását, ugyanakkor tudom magamról, hogy a hangszálaimat megviseli, pár perc éneklés után fájdalmat érzek a torkomban.

Szervezetfejlesztési munkában gyakran hangzik el a kérdés: „Miért nem működik jobban ez a csapat, amikor ennyire jó emberek dolgoznak benne?” Csoportokkal foglalkozó szakemberek és tudatosabb csoporttagok körében további feltűnő jelenség, hogy sokszor beáldozzuk a saját hangunkat, véleményünket a közösért, a békéért, a haladásért. Brené Brown és Amy Edmondson is sokat foglalkozik ezzel a témával: az odatartozás az önazonosság látszólagos ellentmondásával. A legtöbb csapattag számára ismerős az érzés, hogy "inkább nem mondom". Tapasztalataink szerint az ütőképes csapatok egyik legfőbb jellegzetessége, hogy az odatartozás és az önazonosság jó viszonyban vannak egymással, és ezekről a témákról lehet beszélgetni a csapatban, azaz csapatszinten megdolgozhatók.

Egyikünk a tér dinamikáját térképezi fel — másikunk azt, ami a dinamika mögött mozog. Egyikünk a rendszert látja felülről — másikunk az áramlást belülről. És amikor ez a két nézőpont találkozik, valami közös születik: a közös látásmód, amely a legfőbb szakmai meglátásokat és szemléleteket ötvözi saját megéléseinkkel a Team Compass-ban.

"A világunknak tudásra van szüksége az elménkről, az érzelmeinkről, és arról, hogyan kezeljük ezeket az érzelmeket." - hangzik el a Dalai Láma szájából. Ez több, mint egy film. Amikor megnéztük A Boldogság Tanítása című filmet, nem csupán egy személyesen megindító történettel találkoztunk. Olyan alapvető emberi és kapcsolati kérdések érkeznek meg a képernyőn keresztül, amelyek egyben közösségszervező, szervezeti és csapatok működését támogató gyakorlatokká is fordíthatók, és amelyek összecsengenek a Team Compass Csapatleltár fő üzeneteivel.

Egy csapat működését mi nem alkatrészek összeadásaként látjuk, hanem mint egy saját élőlényt, amelynek vannak belső szabályai, dinamikái, ritmusai és klímája. Ezért használjuk azt a képet, hogy: A csapatklíma olyan, mint az időjárás: napsütéses vagy viharos, a talaj pedig termékeny vagy szikkadt. A mi munkánk az, hogy segítünk újra termővé tenni a talajt, és egy fenntartható klímát létrehozni.

Vannak találkozások, amelyek elsőre nem ígérnek sokat. Sőt… néha inkább feszültséget hoznak, mint kapcsolódást. A mi közös utunk pontosan ilyen volt. Azt tapasztaljuk, hogy amit mi ketten a világban képviselünk — a tiszta, őszinte kommunikációtól a mély reflexióig — az sok csapat számára példaértékű lehet. Mert a különbözőségeinkből nem konfliktus lett, hanem teremtő erő. A Team Compass ezért is több, mint egy diagnosztikai eszköz: egy közös gondolkodási keret, egy út, amin mi is járunk, és egy lehetőség más csapatok számára, hogy megtalálják a saját erőiket, irányaikat és működési mintázataikat.

A kezdetekkor voltak köztünk éles helyzetek. Olyan mondatok, amelyek fájtak, vagy túl soknak tűntek a másiktól. Olyan visszajelzések, amelyek túl hirtelen, túl nyers igazságokat hoztak. Egyéni terápiáink és önmunkánk is megtámogatta azt, hogy ezeket a visszajelzéseket egy megtartott énállapotból tudjuk fogadni. A köztünk lévő bizalom pedig segített konstruktívan hallani a másik mondandóját. Megtanultunk ezekben a pillanatokban lelassítani. Egymáshoz. Így született az a tapasztalat, hogy amikor kimondjuk azt, ami van, gyorsabban oldódik a feszültség és nő a hatékonyság.