Van egy jelenség, amit gyakran megfigyelhetünk csapatoknál, fejlesztő szakemberként legalább is gyakran szembejön: az önazonosság és az odatartozás feszültsége. Az alábbi történetet tanmeseként hozom ide. Velem történt. Egy négynapos buddhista elvonuláson jártam, ahol naponta többször is mantráztunk. Az "Om mani padme hum" éneklésekor a tanítónk gyönyörű mély rezgő hangja csodásan betöltötte a teret. Szerettem az OM mély hangzását, ugyanakkor tudom magamról, hogy a hangszálaimat megviseli, pár perc éneklés után fájdalmat érzek a torkomban.

Szervezetfejlesztési munkában gyakran hangzik el a kérdés: „Miért nem működik jobban ez a csapat, amikor ennyire jó emberek dolgoznak benne?” Csoportokkal foglalkozó szakemberek és tudatosabb csoporttagok körében további feltűnő jelenség, hogy sokszor beáldozzuk a saját hangunkat, véleményünket a közösért, a békéért, a haladásért. Brené Brown és Amy Edmondson is sokat foglalkozik ezzel a témával: az odatartozás az önazonosság látszólagos ellentmondásával. A legtöbb csapattag számára ismerős az érzés, hogy "inkább nem mondom". Tapasztalataink szerint az ütőképes csapatok egyik legfőbb jellegzetessége, hogy az odatartozás és az önazonosság jó viszonyban vannak egymással, és ezekről a témákról lehet beszélgetni a csapatban, azaz csapatszinten megdolgozhatók.